2011. november 15., kedd

Ellie és Antony (2.rész)




- Anyu, hány éves Henry?
Mrs Johnson letette a kést, amivel az előző pillanatban még a zöldségeket aprította a levesbe, hogy egy kis sót szórhasson a fortyogó edénybe.
- Számold ki, kislányom. 1901-ben született és most 1913-at írunk.
Éléonore összeszűkült szemekkel próbálta fejben megoldani a kivonást, míg anyja a levesbe öntötte a zöldségeket.
- Tizenkettő – suttogta az eredményt a kislány, majd a fa asztalra könyökölve nézte, ahogy édesanyja a konyhában tevékenykedett.
Bátyja az asztal másik végében írta házi feladatait, apja még nem jött haza a munkából.
- Ügyes vagy kicsim.
- Anyu, a papa idősebb nálad? – kérdezte érdeklődve a kislány.
- Ellie, én dolgozni próbálok! – szólt rá mérgesen Henry. – Te nem jársz iskolába, nem is tudod milyen nehezek ezek a példák.
Mrs Johnson rosszallóan csóválta a fejét.
- Éléonore itthon tanul és neki is nehéz példákat kell megoldania, Henry, abban viszont igazad van, hogy zajban nem lehet tanulni – nézett szigorúan lányára.
A testvérpár anyukája tanítónő volt régebben a falu iskolájában és mivel lányok nem járhattak oda, délutánonként itthon tanította Ellie-t. Fontosnak tartotta, hogy valami kultúrát csöppentsen belé is, nem akarta, hogy ő is olyan legyen, mint a többi falusi lány, akik csak az otthoni munkákhoz értettek. Szerette volna, ha egyszer lánya elutazhat Chicagóba és tanulhatna valamit, de erre kevés esélyt látott, mivel férje konzervatív elveivel ez ellentétben állt. Mr Johnson volt Big Farm jegyzője, nagy tekintéllyel bírt a faluban és nem tudta volna elfogadni, hogy lánya a szülői szigortól távol éljen, a nagyvárosban.
Mrs Johnson szeretettel teli pillantást küldött gyermekei felé és magában fohászkodott, hogy szép életük legyen. Leginkább lányát féltette. Henry talpraesett, erős karakterrel megáldott fiú volt, anyja biztos volt abban, hogy mindig eléri majd céljait. Éléonore viszont sokkal csendesebb, visszahúzódó gyermek volt, aki mások érzéseit és igényeit helyezte előtérbe. Remélte, hogy olyan férjet találnak majd neki, aki tisztelni, szeretni fogja majd kislányát úgy, ahogy megérdemli.
Lányára tekintett, aki a fazékhoz ment közelebb, hogy lássa a benne úszkáló zöldségeket. Közelebb ment hozzá, majd fölé hajolva ő is a megnézte a levest. Úgy tűnt minden rendben.
- Mondd kicsim, mit is kérdeztél az előbb? – kérdezte suttogva, nehogy megzavarja fiát a számolásban.
- Azt, hogy apa idősebb-e nálad – válaszolta Éléonore kicsit szégyellősen.
Édesanyja csodálkozva nézett le rá.
- Igen, idősebb nálam négy évvel, de miért vagy erre kíváncsi?
A kislány elpirult, de válasz helyet csak egy újabb kérdést tett fel.
- Szóval, ha én összeházasodom majd valakivel, az nem baj, ha idősebb nálam?
Mrs Johnson nem igazán értette mire is kíváncsi lánya, de készséggel válaszolt.
- Nem, ez egyáltalán nem baj.
Éléonore gondolkodott egy percig, majd megint kérdezett.
- Szerelmes vagy a papába?
Édesanyja erre már nem igazán tudott mit válaszolni. Házassága, mint sok másik azokban az időkben, érdekből köttetett, nem is ismerte igazán Mr. Johnsont előtte, ennek ellenére az idő elteltével megszokták egymást.
- Szeretem őt – válaszolta, hiszen ez igaz is volt. Megismerte szokásait, rossz és jó tulajdonságait és elfogadta őt. Szerelmes sosem volt igazán, hiszen olyan fiatalon adták férjhez, hogy erre még ideje sem volt.
Éléonore szemöldök ráncolva gondolkodott valamin, míg anyja távolba meredő tekintettel állt mellette. Gondolataiban lánya hangja zavarta meg.
- Papa azt mondta, hogy a házasságban nem fontos a szerelem és hogy akkor lesz boldog mindenki, ha én ahhoz megyek majd feleségül, akit ő kijelöl nekem. Szomorúak lesztek, ha én mást akarok? – kérdezte aggódva.
Mrs Johnson ijedten tekintett tíz éves lányára. Néha olyan érzése volt, mint ha Éléonore lelke sokkal idősebb lenne testénél. Nem tudott mit válaszolni, hiszen szívesen mondta volna, hogy nem, de ezt nem tehette. Nem ismerte férje terveit, ha voltak egyáltalán, így nem adhatta ezt a választ.
- Szót kell fogadni a papának és nekem, kincsem – válaszolta szomorúan. Szíve vérzett, ahogy ezeket a szavakat kiejtette száján, mert nem lehetett abban biztos, hogy Mr Johnson választása boldogságot hoz-e majd lányára.
Éléonore érezte anyja hangulatának változását, így inkább elterelte a témát.
- Mikor lesz kész a vacsora, anyu?
- Körülbelül félóra múlva, addigra papa is hazaér.
A kislány bólintott, majd visszaült helyére, az asztal végébe. Merengve nézte testvérét, aki az utolsó példát próbálta megoldani. Biztos volt abban, hogy sikerülni fog, hiszen Henry nagyon okos, sőt a világ legokosabb bátyja volt.
Anyja szavai érzékeny pontot érintettek. Ő nem akarta, hogy szülei szomorúak legyenek, de mi van akkor, ha ő mégis szerelemből szeretne férjhez menni? A mesékben a hercegnők is mindig szerelmesek a hős lovagba, úgy látszik csak így élhetnek boldogan, míg meg nem halnak. Igen, ezt el kell majd magyaráznia a papának, biztos megérti, hogy nincs más választása. Nagyon szerette őket és remélte, hogy nem lesznek rá mérgesek emiatt.
Mikor gondolataiban eljutott eddig a pontig, apja erős hangjával köszönt rájuk az ajtóból. Ellie nem érezte magát felkészülve erre a beszélgetésre, így hát inkább csak oda rohant hozzá és karjai közé vetette magát. Amint apja felkapta, minden aggályát elfelejtette.
- Jó estét papa.
- Jó estét kislányom – válaszolt neki dörmögős hangján.
Mr Johnson magas, erős alkatú, sötét hajú, szakállas férfi volt. Mellette alacsony, szőke felesége kis tündérnek tűnt. Éléonore szerette, mikor apja, a munkából hazajövet, megpuszilja édesanyja homlokát. Ilyenkor úgy érezte, minden rendben van, de ha egyszer elmulasztotta ezt, Ellie szorongott.
Ma este Mr Johnson jó kedvű volt. Lányával karjaiban feleségéhez lépett és homlokon csókolta, majd fiához ment, hogy őt is üdvözölje.
- Szervusz fiam.
- Jó estét papa, épp most fejeztem be matematika házi feladataimat.
Apja mellé ült, lányát ölébe ültette, és kezébe vette Henry füzetét, hogy ellenőrizze a kész feladatokat. Hümmögött és bólogatott, amiből a két testvér rögtön tudták, hogy elégedett, a fiúnak hibátlanul sikerültek a példák. Henry büszkén kihúzta magát mikor apja megdicsérte.
- Ellie, segíts teríteni, kérlek – szólt Mrs Johnson.
A kislány felpattant apja öléből és anyja segítségére sietett. Míg Henry elpakolta az asztalról tanszereit, Éléonore letette a tányérokat és a poharakat.
Mr Johnson mosolyogva szagolt a levegőbe.
- Hmmm, finom illata van, mi lesz a vacsora?
Felesége az asztal közepére helyezte a lábast.
- Zöldség leves.
Mindenki a helyére ült, majd egy gyors ima után megkezdődött a vacsora. Halkan ettek, csak a kanalak csattogása törte meg a csendet. Nem lehetett beszélni, ha azt a családfő nem engedélyezte.
- Mi volt ma az iskolában, fiam? – tekintett kérdőn idősebb gyermekére.
- Semmi különös papa. Történelemből írtunk egy számonkérést és irodalomból feleltem.
- Na és, hogyan sikerültek? – húzta fel szemöldökét Mr Johnson.
- A felelés ötös lett és úgy érzem a dolgozat is jól sikerült – válaszolt engedelmesen Henry.
Apja elégedetten bólintott, majd folytatta az evést. Sosem kérdezte meg lányától vagy feleségétől, hogyan telt a napjuk. Nők voltak, nem lehetett érdekes. Éléonore égett a vágytól, hogy eldicsekedhessen új varró tudományával, de tudta, hogy meg kell várnia, míg apja rágyújt pipájára, mert csak akkor lesz türelme hozzá. Már ültében is mozgolódott izgatottságában.
Mikor végre befejezték a vacsorát és Mr Johnson pipája már füstölgött, Ellie az ölébe ült és elmesélte, hogy ma megtanult kötényt varrni. Apja maga elé bámult és nem is figyelt igazán, bár néha bólogatott, mintha mégis követné lánya gondolatmenetét. Végül hamar megunta a kislány csacsogását és elküldte aludni, mondván ilyen fiatal hölgyeknek ilyenkor már ágyban a helyük.
Felesége megfogta a kislány kezét és a gyerekszobába kalauzolta. Éléonore szomorú volt, amiért nem fejezhette be a mesélést, de nem szólt semmit és követte édesanyját. Mrs Johnson vizet öntött a mosdótálba, lánya felé nyújtotta a mosdókesztyűt, majd kiment. Éléonore rendesen megmosakodott, átöltözött és ágyba bújt. Aznap nem tudtak játszani a réten és már hiányzott neki Antony. Lehunyta szemét és erősen gondolt rá, hátha megérzi a tisztás túloldaláról is, hogy ő bizony nem felejtette el. Remélte másnap majd megengedi anyja, hogy kimenjek, és majd játszanak egész délután.
Kopogtak az ajtón, édesanyja lépett be a szobába, lánya ágyáig sétált és leült mellé. Lassan simogatta Éléonore kibontott haját, miközben egy altatódalt dúdolt halkan. A kislány felült és megölelte anyját, mert érezte, hogy valamiért szomorú. Mrs Johnson felsóhajtott és viszonozta az ölelést, majd óvatosan visszafektette lányát.
- Papának igaza van, ideje aludni.
- Nem mesélsz nekem valamit, anya? – kérdezte álmos hangon Ellie.
- Nem nőttél már ki az esti mesélésből?
Éléonore tagadóan rázta meg fejét, mire anyja elmosolyodott.
- Melyik mesét szeretnéd hallani kicsim?
A kislány gondolkodott egy kicsit, majd határozottan válaszolt.
- A Szépség és a szörnyeteget szeretném.
- Nem félelmetes ez így, alvás előtt?
- Dehogyis, légy szíves anyu, meséld el nekem, ez a kedvencem.
- Tegnap még a Csipkerózsika volt a kedvenced – válaszolta anyja mosolyogva.
- De ma már nem – fojtott el egy ásítást Éléonore.
- Rendben van, legyen akkor a Szépség és a Szörnyeteg.
Mrs Johnson elkezdte a mesét és Éléonore figyelmesen hallgatta. Tetszett neki, hogy a szép lány beleszerethet egy csúnya szörnyetegbe, akit más nem is szeret. Mindig sajnálta a szörnyeteget és szívesen segített volna neki valahogy.
Anyja dallamos hangja álmosítóan hatott rá és észre se vette, hogy gondolatai már a múlt heti játék körül forogtak és lassan álommá alakultak.
Mrs Johnson óvatosan felállt, betakarta lányát, majd gyengéden megpuszilta arcát. Éléonore álmában elmosolyodott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése